Dr. Meg Jay könyve, a „The Defining Decade” idén az egyik legmeghatározóbb olvasmányélményem volt. 2012-ben jelent meg Amerikában, nem sokkal később pedig valamelyik hazai női magazin hasábjain olvastam róla először. A könyv nyomán íródott cikk azt taglalta, hogy akármennyire is szívesen gondolják azt korunk fiataljai, a 30 egyáltalán nem az új 20. A húszas évek jelentik a kritikus periódust a karrier vagy a családalapítás szempontjából, olyan ez, mint az első 5 év a nyelvtanulás tekintetében. Akkor az a cikk nagyon megfogott, egyrészt mivel magam is a húszas éveimet taposom, másrészt mert kutatási szempontból is érdekelnek a generációs kérdések. Egy a témára fogékony barátnőmnek írtam is egy e-mailt, hogy vegye meg a lapot, jót el is diskuráltunk a témáról. Majd két évig nem hallottam a szerzőről....
Idén nyáron eljutottam New York-ba és az NYU könyvesboltjába, ahol az egyik polcról visszaköszönt a „The Defining Decade”. Megvettem, és már a repülőúton hazafelé elkezdtem olvasni. Alig tudtam letenni, kellően szakmai és kellően olvasmányos, remek könyv. Jó szokásomhoz híven el is kezdtem kijegyzetelni a lényeget, mert tudtam, hogy Meg Jay gondolatait még terjeszteni fogom itt-ott. Nyáron tartottam is egy kolléganőmmel egy karriermenedzsment tréninget, ahova be is csempésztem néhány érdekességet. Nemrég pedig belefutottam Meg Jay TED előadásába is:14 percbe sűrítette és tovább csupaszította a mondanivalóját.
De röviden, miről is szól a könyv és miért volt ilyen meghatározó. Jay klinikai pszichológus és kutató, huszonévesek tanácsadására specializálódott gyakorlati és elméleti szakember. A könyvében tulajdonképpen egy az orrunk előtt lévő ellentmondást hangosít ki. A mai huszonéves (amerikaiak) nagy része azt érzi, hogy bőven van még ideje elkezdeni komolyan venni saját magát és az életét, belefér egy sehova sem vezető párkapcsolat vagy egy csapos munkában ragadás 3 diplomával. Hiszen ma már minden később történik. Később költözünk el otthonról, kezdünk el dolgozni, házasodunk meg vagy vállalunk gyereket, de később is halunk meg. Azt érezhetjük, mi huszonévesek, hogy időnk az van bőven. Előbb jön egy jó kapunyitási pánik vagy identitáskrízis, minthogy letettünk volna valamit az asztalra. Pontosan azért, mert a millió választási lehetőség illúzióját sulykolják belénk, és talán sokan emiatt nem mernek elindulni egy konkrét irányba. A könyv tele van a pszichológusnő pácienseinek rendkívül szemléletes metaforáival. Egy férfi kliens például úgy érzi, olyan mintha az óceán közepére dobták volna. Bármerre elindulhat, úszni is tud, de nem látja, merre érhet partot. Jay pontosan azt hangsúlyozza, hogy a bizonytalanság ellenére valamerre mégis el kell indulni, még ha vakon is. Mert ha elindulunk, egy-egy találkozás, könyv vagy beszélgetés olyan AHA-élményt okozhat, ami pályára állít minket. Identitáskrízisek helyett pedig identitástőkét kell gyűjteni. Ez személyes vagyonunk, tudásunk, minden olyan dolog, amiben elég jók vagyunk vagy elég régóta csináljuk. Ebbe a gyűjtögetésbe beleférnek persze a rossz döntések, a tévutak és az alulfoglalkoztatottság is, ha az vezet valami nekünk megfelelő irányba.
Huszonvalahány évesen "egyszerű" azt mondani, hogy gáz a párkapcsolatom, de nem szakítok, mert ez úgysem számít. Gáz a munkám, de nem hagyom ott, mert ez úgysem számít. Nem hozzá fogok férjhez menni, és nem ezt fogom csinálni egész életemben. Majd 30 fölött komolyan játszom.
Jay szerint mindez önámítás, hisz a pszichológiai és szociológiai kutatások ellentmondanak ennek a média által is felerősített hangnak: életünk meghatározó döntéseinek 80%-át 35 éves korunk előtt hozzuk, a karrierünk első 10 évében dől el, hogy mennyi lesz a mindenkori legmagasabb fizetésünk és mi a legmagasabb pozíciónk. Aki a húszas éveiben nem gyűjt elegendő identitás tőkét, az egész életében alulfoglalkoztatott maradhat. Mert ez az az időszak, amikor lehet kockáztatni, külföldi ösztöndíjakra utazni, pályát módosítani. Abból a bizonyos sehova sem vezető kapcsolatból pedig, lehet, hogy nem lesz házasság, de a következőből akár igen. És ahogyan a szerző fogalmaz, az egyik legoptimálisabb időszak, hogy dolgozz a jövendőbeli házasságodon, az azt megelőző kapcsolataid időszaka. Egy amerikai kutatás szerint a 30 évesek fele már azzal az emberrel van együtt, akivel leéli az élete egy jelentős részét. A személyiségünk ekkor alakul a legintenzívebben és a nők termékenységi csúcsa is ezekben az években van. Jay szerint a húszas éveink egész egyszerűen arra valók, hogy edukáljuk magunkat a saját testünkről és lehetőségeinkről. Hogy ne csak a legszűkebb baráti körünkbe tartozókkal beszélgessünk, akik úgy gondolkodnak mint mi, ugyanazt mondják, hordják mint mi, ugyanúgy és ugyanott élnek, mint mi. Nyitnunk kell a távolabbi kapcsolataink felé, az ismerősök ismerősei irányába, hisz a statisztikák szerint legnagyobb eséllyel általuk kapjuk meg az első munkánkat.
Holnap szintén karriermenedzsment témában tartok egy órát az ELTE-n harmadéveseknek. Így jutott eszembe ismét ez a videó és írtam meg ezt a posztot. A videót körbe is küldtem a hallgatóknak, hogy nézzék meg hangolódásképp. Érdekes, hogy még az egyetemi években is úgy éreztem, hogy egy dolog nem megy. A nyilvános beszéd. Most pedig a munkaidőm jelentős részében ezt csinálom. Azt hiszem, még mindig nem vagyok túl jó benne, de talán vezet valahová a sok gyakorlás.
