A pszichológiában ma nagyon népszerű téma, hogy hogyan éljük meg a jelenünket, az "itt és most"-ot minél tudatosabban. Civilizációs "betegségünk" ugyanis, hogy képtelenek vagyunk egyszerre egy dolgora koncentrálni és egy helyzetet teljes intenzitással megélni. A testünk és az elménk gyakran külön térben és időben kalandozik: a munkahelyi meeting alatt már a következő találkozón járnak a gondolataink, egy közepesen izgalmas mozifilm közben már a másnap reggeli kocogás részletein töprengünk, csütörtökönként a péntekeken jár az agyunk. A főnököm dühösen megjegyzi, hogy ne nyomkodjam a gépet miközben hozzám beszél, noha alapvetően a multitasking képességemet tartja az egyik legnagyobb erényemnek.
A "mindfullness", azaz a tudatos jelenlét témájával ma már szakkönyvek tucatjai foglalkoznak. Virágkorát éli a jóga, a munkahelyi vagy magánéleti flow élmények életünk csúcspontjaiként definiálódnak. Sokszor azonban jó a távolba is pillantani, főleg egy kevésbé hatékony vagy egy nagyon fárasztó nap után. Tervezgetni egy nagyobb volumenű feladat állomásait. Ötletelni arról, mennyi mindent lenne még jó megvalósítani, megcsinálni, kivárva a megfelelő alkalmat.
Az egyik kedvenc magazinomban (aminek a neve egyébként Flow:)) Lisette Thooft arról ír, hogy néha bizony a jövőben is kell léteznünk egy kicsit, azaz meg kell élnünk hogy várunk, vágyakozunk dolgokra. Ez a motívum a legnagyobb egyházi ünnepeinkben is megjelenik (böjt, advent), a mindennapjainkból azonban kiveszőben van: januárban is eperhez juthatunk, a távolban lévőkkel Skypolunk, ha valamire nincs pénzünk, megvesszük hitelre. Az instant kielégüléssel kapcsolatban azonban Thooft egy veszélyre hívja fel a figyelmet: várakozni építő dolog és sokszor maga a vágyakozás okozza az igazi örömet. Ekkor ugyanis az agyunk dopamint termel, amitől izgatottá és boldoggá válunk. Kutatások bizonyították például, hogy a nyaralás tervezgetésekor sokkal boldogabbak és feldobottabbak vagyunk, mint a nyaralás ideje alatt, vagy mint utólag, amikor egy jól sikerült vakációra visszagondolunk.
A késleltetés képessége ráadásul rendkívül fontos változókkal jár együtt. A Stanford Egyetem híres Marshmallow-tesztjében a gyerekek kevesebb, mint egy harmada tudta csak késleltetni a kielégülést: azaz kivárni a 15 percet és a plusz 1 mályvacukrot. A résztvevők utánkövetéses vizsgálatából kiderült azonban, hogy a késleltetni képes óvodások később jobb jegyeket szereztek az iskolában, sőt, egészségesebbek is voltak, mint társaik.
Képek: Flow Magazine, Pineterest
