Generáció-pszichológia

Én speciel biztosan nem, vágom rá egyből. Aztán bevillan, hogy a hálószobánk közepén van a dolgozóasztalom, ami mellett az otthoni időm nem elhanyagolható százalékát töltöm: készülök az óráimra, cikket írok, blogolok, tanulok… Szóval talán mégis, de legalábbis nem határozottan nem.

A témát egyébként egy tervezőkből, ügyvezetőkből és fejlesztőkből álló csapat is megvitatta egy kerekasztal beszélgetés keretében még januárban a Tyson Cornerben, a Work Design Magazine pedig beszámolt róla. Az otthon és a munkahely közötti határvonal mára szinte teljesen elmosódott - hangzik a klasszikus felütés. A kapcsolódó kérdések azonban már sokkal újszerűbbek, például hogy a lakossági tervezés milyen hatással lehet a munkahelyi környezetek kialakítására. A legmeglepőbb mégis az egész beszélgetés egyik konklúziója: egyáltalán nincs ezzel az összemosódással baj. Én ezt talán most először láttam így leírva, általában jajveszékelés lengi körül a hasonló témájú cikkeket, szakmai rendezvényeket.

Az egyik résztvevő Kamran Arshad, a Coalesse designere volt, aki egyből leszögezte: szerinte egyáltalán nem cél, hogy az a bizonyos elválasztó vonal annyira éles legyen a különböző funkciójú terek között. Azzal érvelt, hogy fiatalok és idősebbek ezrei, tízezrei imádnak kávézókban vagy hotelek előterében, nem kifejezetten munkavégzésre kialakított helyeken dolgozni, erre az egyik legüdítőbb példa a new yorki-i ACE Hotel "közösségi irodatere". Ezeken a helyeken a berendezés vagy a megvilágítás ugyan nem éppen tökéletes: görnyedünk, hunyorgunk, fészkelődünk, zaj van, mégis valamiért szeretjük. Arshad azt mondja, hogy a fizikai diszkomfort érzést ugyanis felülírja a "tér érzésének élménye" (feel of the space). A tökéletes ergonómiai kialakítás helyett előtérbe helyezzük a tágas, érdekes terekben történő munkavégzést, ha megvan a választási lehetőségünk: ezt a jelenséget nevezi érzelmi ergonómiának. Az embereknek a vibrálásra, a kultúrára is szüksége van munka közben - mondja, még ha ez egy sörpad mellett történő klaviatúra pötyögéssel jár is együtt. Arshad szerint a digitális kommunikáció világában inspirálóvá kell tenni a munkatereket, ahova szívesen járnak be a kollégák, hiszen a munka maga már sokszor nem köti őket az irodai íróasztalokhoz. A tervező szerint az sem cél azonban, hogy a munkahely egy játszótérre hasonlítson, ezen kijelentésével valószínűleg például a Google irodák Disney Land szerű kialakítását kritizálja.

ACE Hotel, New York

A nyitott terű irodákat általánosságban kevésbé szeretik a munkavállalók. Pont ezért fontosak azok a tanulmányok, melyekből kiderül, hogyan lehet mégis jobbá és szerethetőbbé tenni azokat.

Egy török kutatásban egy irodaház ugyanazon oldalán és emeletén lévő, két hasonló felépítésű irodát vizsgáltak. Mindkét irodára igaz, hogy a munkavállalók fele közvetlenül az ablak, a másik fele pedig a folyosó mellett ül, az alábbi elrendezésben:

Mindkét iroda "fülkés" szerkezetű, viszont míg az egyikben 1,2 m, a másikban 1,4 m magas elválasztó fal szeparálja el egymástól a kollégákat. Az alapvető különbség, hogy míg egy 1,4 m-es fülkékben egy átlagos testméretű, ülő ember nem látszik, addig az alacsonyabb válaszfal esetén igen.

Dr. Meg Jay könyve, a "The Defining Decade" idén az egyik legmeghatározóbb olvasmányélményem volt. 2012-ben jelent meg Amerikában, nem sokkal később pedig valamelyik hazai női magazin hasábjain olvastam róla először. A könyv nyomán íródott cikk azt taglalta, hogy akármennyire is szívesen gondolják azt korunk fiataljai, a 30 egyáltalán nem az új 20. A húszas évek jelentik a kritikus periódust a karrier vagy a családalapítás szempontjából, olyan ez, mint az első 5 év a nyelvtanulás tekintetében. Akkor az a cikk nagyon megfogott, egyrészt mivel magam is a húszas éveimet taposom, másrészt mert kutatási szempontból is érdekelnek a generációs kérdések. Egy a témára fogékony barátnőmnek írtam is egy e-mailt, hogy vegye meg a lapot, jót el is diskuráltunk a témáról. Majd két évig nem hallottam a szerzőről....

Idén nyáron eljutottam New York-ba és az NYU könyvesboltjába, ahol az egyik polcról visszaköszönt a "The Defining Decade". Megvettem, és már a repülőúton hazafelé elkezdtem olvasni. Alig tudtam letenni, kellően szakmai és kellően olvasmányos, remek könyv. Jó szokásomhoz híven el is kezdtem kijegyzetelni a lényeget, mert tudtam, hogy Meg Jay gondolatait még terjeszteni fogom itt-ott. Nyáron tartottam is egy kolléganőmmel egy karriermenedzsment tréninget, ahova be is csempésztem néhány érdekességet. Nemrég pedig belefutottam Meg Jay TED előadásába is:14 percbe sűrítette és tovább csupaszította a mondanivalóját.

Tette fel a kérdést Woody Coley a workdesign.com oldalon megjelent cikkében. A munkahelyek fizikai kialakítását illetően ugyanis már itthon is megfigyelhető az Y-generáció hatása, az újonnan kialakított irodákban már a legtöbb cégnél megjelenik szempontként a legfiatalabb és sok szektorban a legnagyobb tömeget jelentő populáció kiszolgálása. Ahogyan a szerző fogalmaz, a faltól falig tartó tapéták és a merev vállalati miliők ideje lejárt. Az elmúlt évtizedek trendjét Coley szerint a durva deszka padlók, a kényelmes, nyitott terek és a hatalmas, kvalifikált szakáccsal "felszerelt" konyhák fogják felváltani, de az öltöny és a nyakkendő is sok iparágból végleg kiszorulhat. Mindezt eddig is tudtuk és láttuk, az USA-ban azonban további érdekes folyamatok is beindultak. A tengerentúlon ugyanis nem csak az irodai környezetek kialakításában figyelhetünk meg markáns változásokat, hanem a tekintetben is, hogy a pénzemberek mely városokat választják vállalkozásaik székhelyéül.

A múlt és a jövő design-ja

Rájöttek ugyanis a szponzorok, hogy nem saját igényeik és pénztársáik mentén kell gondolkodniuk. Az Y-generáció tagjai ugyanis a fizetésüket inkább költik élményekre, mintsem baromi drága albérletre, ezért nem biztos, hogy a legnagyobb metropoliszok jelentik a tökéletes székhelyet egy frissen induló középvállalkozás számára. Kétségtelen, hogy Manhattan vagy Los Angeles közelsége rendkívül csábító, és tény, hogy még mindig Brooklyn, Palo Alto vagy Boston számítanak a legmenőbb környékeknek, ami a munkavállalást illeti.

A generácós kérdések évek óta lázban tartanak bennünket, mindenki már álmából felkeltve tudja mi az X és mi fán terem az Y, de valahogy sosem elég az ilyen témájú cikkekből, könyvekből. Legalábbis én így vagyok vele. Eve és Leonora Epsteint a kérdés popkulturális vonatkozása izgatta, egészen pontosan, hogy kin és min szocializálódtak generációjuk tagjai. Született is a témában egy könyv, ami tulajdonképpen egy nagyra nőtt magazincikkre hasonlít igazán.

Eve egy vérbeli X, foglalkozását tekintve pedig író és szerkesztő, többek közt a Vanity Fairben és a Glamourban publikál rendszeresen. 14 évvel fiatalabb húga, Leonora, a nővéréhez hasonló pályát választott, jelenleg a BuzzFeed egyik szerkesztője, de blogolt már a Cosmopolitan-nek és az Elle-nek is.